Az alábbi írást egyik horgászbarátom ajánlotta figyelmembe. Érdekes olvasmány!

Tájidegen halfajok Magyarországon

 

 

Mit is értünk tájidegen halfaj alatt? A törvény szerint „Tájidegen fajok azok az élő szervezetek, melyek növény- és állatföldrajzi szempontból nem minősülnek őshonosnak, és megtelepedésük, alkalmazkodásuk esetén a hazai életközösségekben a természetes folyamatokat az őshonos fajok rovására károsan módosíthatják” (a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény 8. § (4) bekezdés).

A törvény második, „és”-sel kezdődő része kicsit trükkösnek, megengedőnek tűnik, hiszen csak az őshonos fajokra káros hatással levő élő szervezeteket minősíti tájidegennek, azaz elvileg mérlegelés tárgyává teszi ezek meghatározását, azonban nem költői a kérdés, hogy: Létezik-e olyan betelepített faj, amelyik megtelepedése esetén semmilyen káros hatást nem gyakorol az őshonos életközösségekre? Nem költői azért, mert van rá felelet: nem létezik.

Ha már itt tartunk, nézzük, mit ért e törvény az őshonos faj fogalma alatt! „Őshonosak mindazok a vadon élő szervezetek, amelyek az utolsó két évezred óta a Kárpát-medence természetföldrajzi régiójában – nem behurcolás vagy betelepítés eredményeként – élnek, illetve éltek”(ugyanezen paragrafus (2) bekezdése). Nyilván szubjektív, önkényes időhatár az utolsó két évezred, de ha már mi magyarok ennyi ideje élünk e területen, tán érthető ez a kategória.

 

 

Az elv

Az emberiség története során számtalanszor elkövette a faunahamisítás bűnét, és mindannyiszor meg is lett ennek a megfelelően súlyos következménye. Nem célunk ezek mindegyikét felsorolni, szemléletes példaként azért megemlítenénkAusztrália esetét. Az új kontinensre vándorló emberek különféle állatokat vittek magukkal, például kutyákat, amelyek ott elvadult állományaiból alakult ki a híres dingó. A dingó elterjedése végzetes csapást jelentett az ott őshonos erszényes ragadozókra (mint amilyen pl. az erszényes ördög), és a 20. század elején végleg kihalt erszényes farkas. A végzetes csapást nem a fajok közti közvetlen harc eredményezte (hiszen testi erőben az erszényes farkas felülmúlta a dingót), hanem a vadkutyák magasabb intelligenciája, amelynek következtében kisebb táplálékállat-sűrűség mellett is képesek voltak elegendő zsákmányt ejteni, míg a primitívebb agyú erszényesek egyszerűen éhen pusztultak. Hogy szemléletes példával érzékeltessük, azon a vízen, ahol sárgavégűvel hetekig kapás nélkül lógat a közpecás, egy versenyhorgász néhány óra alatt is szép fogást tud elérni.

A dingó szerencsétlensége az volt, hogy előszeretettel fogyasztotta a szintén betelepített birkákat is, ezért a telepesek tűzzel-vassal irtották. Időközben egyéb kisragadozók is megjelentek az embernek köszönhetően az ausztrál kontinensen – macskák (ezek létszáma 12 millióra duzzadt), rókák –, s a dingók fogyatkozásával ellenség nélkül maradva csúnya pusztítást végeztek a kistestű erszényesek között. Mindemellett a 18. század végén sikerült háziasított formában az üregi nyulat is behurcolni, amely hamarosan robbanásszerűen elszaporodott, és hatalmas területeket tarolt le. Pusztítása következményeként talajerózió is bekövetkezett, amely olyan földcsuszamlásokat okozott, melyek jó néhány helyi pingvinkolónia vesztét okozták! Az üregi nyúl mellett további „áldást” jelentenek az ott elvadult lovak, kecskék, tevék és disznók, utóbbiak állománya 24 millió egyed!

Ha már Ausztráliánál tartunk, van jellegzetes halas példa is: 1961-ben egy Németországból származó illegális import nyomán elszabadult a nálunk közkedvelt ponty, és olymértékben elszaporodott az ausztrál vizekben, hogy mára a legnagyobb tömegben előforduló, legközönségesebb halfaj a Murray-Darling vízrendszerében. Egyedsűrűsége eléri az 1 darabot négyzetméterenként!! A ponty jelenlétével nemcsak erős konkurenciát jelent a honos halfajok számára, hanem egész vízterületek jellegét tudja megváltoztatni, intenzív túrásával bezavarosítja a vizet, kitúrja a gyökerező vízinövényeket, felszabadítja a talajban raktározódott tápanyagokat, elősegíti az algaburjánzások kialakulását, parazitákat és betegségeket terjeszt, sőt a partok túrásával, kilyuggatásával talajeróziót is előidézhet.

A helyi törvények szerint tilos a kifogott pontyokat a vízbe visszatenni, élve szállítani, az elpusztult pontyokat a vízparton hagyni. (ugyanez érvényes pl. a csapósügérre, compóra, szúnyogirtó fogaspontyra is). Az ausztrálok felismerték (sok faj esetében már nagyon későn), hogy mekkora veszélyt jelentenek ezek az állatok a hazai élővilágra, és rengeteg pénzt, energiát fordítanak arra, hogy megszabaduljanak a kontinensüket veszélyeztető fajoktól.

Az amerikai kontinensen hasonlóan szenvednek az invazív fajoktól, ott is szigorú törvények védik a helyi élővilágot. Pl. Minnesota államban tiltott halfajok közé tartozik az Európából származó ponty, a fehér és a pettyes busa, a fehér és a fekete amur, a fogassüllő, a kerekfejű géb, a vörösszárnyú keszeg, és a vágódurbincs!

Sajnos, afrikai példa is rendelkezésünkre áll: a Viktória-tóba 1954-ben telepítettek nílusi sügéreket, akkor még 300-nál több sügérfaj élt ott. Azóta ezek száma 100 alá csökkent, és a megmaradtak léte is erősen veszélyeztetett. A halfajok kipusztulása egyéb változásokat is előidézett: a Dél-Amerikából származó vízijácint szinte teljesen elborította a tó felszínét, akadályozva a vízmozgást és a többi vízinövény faj fényhez jutását.

Miért okoznak a betelepített állatfajok ilyen nagy károkat az őshonos állományokban?

A természetes, tájra jellemző élőlénytársulások hosszú évezredek, évmilliók alatt alakultak mai formájukra, kialakulásukat a célszerűség vezérelte. A társulást alkotó baktérium-, gomba-, növény- és állatfajok egyensúlyban levő egészt alkotnak, amelyben minden szereplőnek megvan a maga funkciója. Ebben a rendszerben bármelyik tényező megváltozása a rendszer egészére hatni fog, mindegyik szereplő többé-kevésbé a „bőrén” fogja érezni a változást. Az ökológiai rendszerek egyensúlya nem statikus, bebetonozott állapot, hanem folyamatosan változó, dinamikus egyensúly. A rendszer reagál a környezeti hatásokra, kisebb-nagyobb változások következnek be egyes fajok állományaiban, azonban a rendszer ellensúlyozza ezeket az ingadozásokat, és rövid idő alatt egyensúlyi állapotba kerül. Egy természetes társulás egyik tagja sem képes tartós túlszaporodásra, mivel egyszerre több szabályozó tényező is felelős ennek megakadályozásáért. Nyilván megfigyelhető a gyors gyarapodásra képes állományok létszámának ingadozása, pl. kedvező időjárású nyarakon a mezei pockok hirtelen megszaporodása, ezt azonban rendszeresen az őket fogyasztó ragadozók számának gyarapodása követi. Ha esetleg a ragadozók nem győzik elfogyasztani a fölös pocokmennyiséget, úgy ezek a táplálék és élettér beszűkülése elől vándorútra indulnak, és jó eséllyel áldozatul esnek a ragadozó halaknak egy-egy folyón való átkelés közben.

A természetben egy-egy faj túlzott elszaporodása a következő reakciókat válthatja ki: a faj ragadozóinak elszaporodása, a faj kórokozóinak felszaporodása, ezek hiányában a kannibalizmus, fajon belüli aggresszió fellépése, vagy a faj egyedeinek táplálékhiány miatti pusztulása.

Az élőlénytársulás önszabályozó mechanizmusát csak külső beavatkozás tudja megszüntetni.

Egy életközösség minden tagjának megvan a maga a szerepe a rendszeren belül, és minden fajnak megvan az az élettere, amelyet elfoglal. Ezt az életteret az ökológia „niche”-nek, szó szerint fülkének nevezi. Két teljesen azonos életteret elfoglaló faj nincsen, mert ha létezett is volna, időközben egyikük óhatatlanul túlsúlyba került volna, és elnyomta volna a másikat.

Ha a halak világából kellene példát hozni, ott van a bodorka és a vörösszárnyú keszeg. Látszólag alig különböznek, hasonló méretűre nőnek meg, mégis, egy kicsit más az életterük, kicsit más a táplálékuk, kicsit eltér az ívásuk időpontja, végül is két teljesen különböző halról van szó.

Mi történik, ha egy a meglévő, tájra jellemző társulás számára idegen állatfaj jelenik meg (jellemzően emberi beavatkozás következtében)?

Több variáció létezik:

1.     .Az illető faj (maradjunk a halaknál) nem találja meg az életfeltételeit, és nyomtalanul eltűnik (pl. a múlt század közepén a Balatonba telepített marénák).

2.     .A betelepített halfaj nehezen találja meg életfeltételeit a megváltozott körülmények között, csak kisebb, elszigetelt állományai maradnak fenn (pl. feketesügér Magyarországon).

3.     .A szóban forgó halfaj olyannyira megtalálja a lét feltételeit az új hazában, hogy komoly mértékű szaporodásra vagy gyarapodásra képes, és ezzel erősen negatív hatást gyakorol az őshonos állományokra, akár közvetlen táplálék- és élőhely-konkurencia (pl. törpeharcsa, ezüstkárász, pettyes és fehér busa), akár közvetett, az élőhely jellegét megváltoztató hatása miatt (amur).

Miért képesek a betelepített fajok gyakran inváziószerű szaporodásra?

A jövevény fajok eredeti környezetükből kikerülve megszabadulnak ragadozóik, parazitáik, kórokozóik, valamint minden olyan tényező nyomása alól, amely szaporodásukat, terjedésüket szabályozta, és egy ökoszisztéma hasznos, nélkülözhetetlen tagjaivá tette őket. Az új hazájukban elszaporodó fajok egyrészt közvetlenül is veszélyeztetik az őslakosokat, mint azok ragadozói, táplálék- és élőhely-konkurensei, másrészt az élőhelyet átalakító hatásukkal közvetve is befolyásolják azok létét.

Mint már említettük, egy természetes életközösség minden tagjának megvan a maga szerepe, és bizonyos mértékben a rendszer összes szereplőjére hatással van. Azaz tévedés lenne azt hinni, hogy létezik olyan lehetőség, hogy egy rendszernek csak egy eleme változik meg, egyébként minden marad a régiben.

Ha például egy tóba amurt telepítenek, amely eltünteti onnan a hínárnövényzetet, az emberek hajlandók azt hinni, hogy most már minden rendben, nincs hínár, megszűnt a probléma, lehet horgászni. Az a tápanyagbázis viszont, amelyet a gyökerező növények használtak fel és kötöttek le időszakosan a szervezetükben, ugyanúgy bent marad a rendszerben, ráadásul csak kis hányada amurhús képében (a táplálékláncok energetikai viszonyait vizsgáló szakemberek szerint kb. 10%-ra tehető ez az arány), hiszen a növényevő állatok emésztésük során a felvett táplálékot igen rossz hatékonysággal értékesítik, gondoljunk a hatalmas mennyiségű takarmányt elfogyasztó amurokra, vagy az egész nap legelő patásokra. A megevett hínár tápanyagainak legnagyobb része ürülékként visszakerül a vízbe, mégpedig olyan, félig-meddig feltárt állapotban, hogy az algák, és egyes baktériumok számára hozzáférhetővé válnak, ezáltal az esetek többségében rövid időn belül az algák veszik át a hínárnövényzet helyét, megváltoztatva ezzel az egész vízterület átlátszóság-, hőmérséklet-, oxigén-, és áramlásviszonyait, ennek következtében pedig fokozatosan átalakul az élővilág is. A megszűnt növényzet ugyanis sok őshonos állatnak, köztük halaknak is élő-, táplálkozó-, búvó- és szaporodóhelyet jelentett, és ennek hiányában e fajok hamarosan versenyhátrányba kerülnek azokkal szemben, amelyek ezt nem igénylik. Mivel pedig az esetek többségében helyben kialakult növénytársulások kipusztulásáról van szó, amelyekhez alkalmazkodva alakultak ki évmilliók alatt a helyi állatfajok, az ilyen változások gyakran egyéb, szintén tájidegen fajok előretörését alapozzák meg.

Betelepített halfajok Magyarországon:

 

 

Ezüstkárász (Carassius auratus gibelio Bloch):

Hazai megjelenésének története nem teljesen tisztázott, az azonban bizonyos, hogy 1954-ben a „népgazdasági jelentőségét felismerve” nagyobb mennyiségű ezüstkárászt importáltak Bulgáriából, és olyan holtágakba telepítették, ahol úgy ítélték meg, hogy gyenge a pontyok növekedési erélye.

Nem kellett hosszú idő ahhoz, hogy a betelepítést végző „szakemberek” is rájöjjenek, hogy nemcsak a hazai halfaunát veszélyezteti az új szerzemény, hanem gazdasági szempontból is melléfogtak: az előzetes elvárásokkal ellentétben nem növekedett 50%-kal a ponty természetes hozama, hanem egy kontroll nélkül szaporodó, lassan növő, kistestű gyomhalat sikerült meghonosítani a halastavakban, amely amellett, hogy komoly táplálékkonkurenciát jelent a pontynak, nemhogy ellenálló a hasvízkórral szemben (ahogy erre számítottak), hanem annak fő terjesztőjévé vált.

Az ezüstkárász tűrőképessége rendkívüli, szélsőségesen alacsony oxigénszintet és extrém toxicitású közeget is képes elviselni. Rendkívül széles táplálékbázist tud hasznosítani, és az élőhellyel szemben sem túl válogatós: a gyorsfolyású folyóvizektől az oxigénszegény, eliszaposodott mocsarakig bárhol képes megélni. A hőingadozásokat is olymértékben tolerálja, hogy akár jégbe fagyasztva, majd felolvasztva is életben marad.

Intenzív szaporodásának egyik titka az úgynevezett „ivari parazitizmus”, ugyanis a nőstények egyfajta szűznemzéssel is képesek utódokat létrehozni. Az ikrás kárászok más pontyfélék hímjeivel ívnak össze, így nem csak élőhely- és táplálékkonkurrenciát jelentenek a hazai pontyfélék számára, hanem szaporodási kapacitásukat is csökkentik a hímek „kizsákmányolásával”. (A ponty, széles kárász, bodorka, vörösszárnyú keszeg, dévérkeszeg, réti csík, karikakeszeg, rózsás márna hímjeivel bizonyítottan össze tudnak ívni). Az idegen hímivarsejtek csak az osztódást indítják be, az embrió kialakításában már nem vesznek részt. Az ivadékok ezáltal kizárólag anyai eredetű géneket kapnak, és mindegyikük nőstény lesz.

Az ezüstkárász további különlegessége, hogy míg a legtöbb halfaj 50 darab kromoszómával rendelkezik, a kárász monoszex állománya 150 darabbal, ami jóval nagyobb genetikai változatosságot biztosít. Ennek köszönhető, hogy bár a szűznemzéssel létrejött állományok rokonsági foka igen magas, mégsem jelentkezik az úgynevezett beltenyésztettségi leromlás.   

További specialitás, ahogy a faj a túlszaporodott állományok tömeges pusztulására reagál: a megmaradt egyedek villámgyorsan képesek újratermelni az állományt (hiszen minden utód ikratermelő nőstény lesz, nem pedig csak az új generáció fele), a következő nemzedék egyedsúlya viszont csökken, míg ellenállókképessége nő. Emiatt tapasztalható sok helyen, hogy a hatalmas darabszám mellett szinte teljesen egyforma méretű, a 10 cm-t is alig elérő méretű kárász él a vízben. Ez a jelenség a vízi ökoszisztéma igen súlyos állapotát jelzi. Mivel a hazai ragadozó halaink, sőt, a kormoránok sem fogyasztják előszeretettel, valamint speciális viselkedése, az úgynevezett „csoportképzés” is a velük szemben való védekezést szolgálja, sok vizen alakul ki vészesen túlszaporodott állománya. (Megoldást tán a harcsa jelenthetne, amelyik elég hatékonyan képes gyéríteni, viszont a harcsa telepítésétől meg úgy félnek hazánkban, mint az ördög a szenteltvíztől. Az indok mindig ugyanaz: megeszi a pontyot. Arra senki nem gondol, mennyivel nagyobb veszélyt jelent a kárásztömeg a pontyok számára. Egy gondolatot itt közbeszúrnánk a harcsával kapcsolatban. Egy horgászegyesület elnökével beszéltünk, aki szerint a vizükben túlszaporodott a harcsa. Kérdésünkre, hogy ezt miből gondolja, a következő „érvekkel” válaszolt: „Egyszer akasztottak itt egy nagyon nagy harcsát, azonkívül megeszi a pontyokat”. Kérdeztük, ezt honnan tudja, szoktak fogni harcsa által megharapott pontyokat? „Nem, csak a horgászok kevesebbet fognak, mint szeretnének”. Kérdjük, „és harcsát szoktak fogni a horgászok?” „Ja, hát azt nem, mert olyan sok a kishal a tóban, hogy nem megy rá a csalira”...)

A túlszaporodás révén hatalmassá váló ezüstkárász állomány tulajdonképpen az összes pontyféle számára veszélyes ellenség, azonban a legsúlyosabb csapást kétségkívül a széles kárászra mérte, amelyet szinte teljesen kiszorított a hazai vizekből, de a compó is erősen megsínylette a jelenlétét. Meg kell jegyezni, hogy az ezüstkárász a rossz vízminőséggel szembeni rendkívüli ellenállóképessége következtében elsősorban olyan vizeken tud túlsúlyba kerülni, ahol valamilyen vízminőségi probléma nehezíti a versenytársai helyzetét.

Bármennyire is ellenálló azonban, ha túlságosan elszaporodik, előbb-utóbb felüti a fejét valamilyen betegség a hatalmasra duzzadt populációban, és ilyenkor tömeges pusztulásuknak lehetünk szemtanúi. Elsősorban baktériumos (Aeromonas) eredetű fertőzésekről van szó, azonban gyakran elkapja és terjeszti az úgynevezett tavaszi virémiát, ami bejelentési kötelzettség alá eső, igen veszélyes vírusos halbetegség.

A természetellenesen nagy egyedsűrűségből adódó élettér-beszűkülés és táplálékkonkurencia mellett egyéb hajlamosító tényezők is előidézhetik a betegségek fellángolását: az ezüstkárász szervezete nem hoz létre a húsában, a bőrében vagy a hasüregében zsírtartalékokat, ezt csak a májában tudja megtenni, ami emiatt kórosan elzsírosodhat. A halastavi körülmények között, takarmányon tartott kárászok – különösen a nagyobb méretűek – a tavaszi időszakban képtelenek a máj zsírtartalékait mobilizálni, ami májelfajuláshoz vezet, s az emiatt legyengült halak könnyebben esnek áldozatul a fertőzéseknek is.

Sajnos, tömeges pusztulásaik hosszú távon semmiféle állománycsökkenést nem eredményeznek, mindössze eggyel gyarapodik az általuk okozott kellemetlenségek száma, emellett ez a már említett elcsökevényesedéshez vezet. Bár évtizedek óta felismerték kártékony voltát, a mai napig sem sikerült semmiféle megoldást találni ellenük. Véleményünk szerint a harcsák telepítése, az őshonos halfajok élőhelyeinek megőrzése, újraélesztése, az ezeket veszélyeztető tényezők megszüntetése, a vizek minőségének javítása tudna olyan helyzetet teremteni, amely növelné a hazai fajok versenyképességét az ezüstkárásszal szemben, és korlátot szabna a szaporodásának.

Érdekes, hogy vannak olyan vizek, ahol nem igazán tudnak erőre kapni, például a Deseda, ahol szinte csak az ívási időszakban lehet találkozni a majdnem kizárólag kiló feletti példányaival, egyébként év közben kámforrá válnak. Mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni az ilyen vizeket, hogy milyen közös tulajdonságaik vannak, amelyek miatt gátat tudnak szabni az ezüstkárászok inváziójának.

 

 

A törpeharcsa (Ameiurus nebulosus Lesueur) és a fekete törpeharcsa (Ameiurus melas Rafinesque):

 

 

A törpeharcsát a század elején importálták Észak-Amerikából, először Európa más államaiba, majd 1902-ben nálunk is megjelent. 1904-ben a Balatonba szervezett telepítése történt. Hamarosan elterjedt az egész országban, és kiderült, hogy egy lassan növő, kistestű, inváziószerű szaporodásra képes ikra-és ivadékfalóra sikerült szert tenni.

Valószínűleg senkinek sem kell bemutatni az általa okozott kellemetlenségek sorozatát: amennyiben egy-egy vízterületen sikerül igazán elszaporodnia, szinte lehetetlenné teszi a hagyományos csalikkal történő horgászatot, mert általában válogatás nélkül mindenre ráharap, még a harcsázószerelésre tűzött nagytestű keszegeket is megtámadja és halálra gyötri.

Míg a törpeharcsa gondosan őrzi saját ikráit és ivadékait, minden más halfaj szaporulatára halálos veszélyt jelent. Megjelenése erősen veszélyezteti a természetes ökoszisztémák egyensúlyát, túlszaporodása esetén a biológiai sokszínűség csökkenését idézi elő egy-egy vízterületen.

Felfoghatatlan, hogy mi késztetett egyes kutatókat arra, hogy mindezek ismeretében 1980-ban a dinnyési tógazdaságban, 1981-ben meg Szarvason növekedési kísérleteket végezzenek a fekete törpeharcsával, amely természetesen megszökött, és kikerült a természetbe. Ez a törpeharcsánál is kisebb termetű faj, és ahhoz hasonlóan, vagy tán még inkább mértéktelenül szaporodik.

A többi tájidegen halfajhoz hasonlóan, a törpeharcsánál is hiányzik a megfelelő kontroll, azaz nincs olyan halfajunk, amelynek fontos táplálékát jelentené, és amelynek sikerülne szabályoznia az állományát. A hazai ragadozó halak közül a csuka és a harcsa bizonyítottan fogyaszt valamennyi törpeharcsát, a feketesügért is gyakran azzal a céllal telepítik, hogy erőt vegyen a törpeharcsa-invázión, a gyakorlat viszont nem igazolja, hogy erre képes lenne. Magam végeztem egy szerényebb kísérletet ebben a kérdésben: egy kisebb, néhány száz négyzetméteres tavacskába, ahol felhőkben úszkáltak a törpeharcsaivadékok, kihelyeztem három darab 1-1,5 kilós feketesügért, és kíváncsian vártam a végeredményt. A tó őszi lecsapolásakor a vízfeneket szinte teljesen elborította a törpeivadék, amelyek nagy valószínűség szerint az ott talált három darab, kb. 20 dekás felnőtt törpétől származtak, a szerencsétlen feketesügerek viszont az éhhalál küszöbén álltak: szemmel láthatóan lefogytak, a hasuk teljesen felhúzódott. Következő évben ugyanezek a feketesügérek egy razbórás tóból kigömbölyödve kerültek elő.

Érdekességként: a vidrák tanulmányozásával foglalkozó tudósok szerint a vidra minden más halfajjal szemben előnyben részesíti a törpeharcsát!

A törpeharcsa azon halfajok közé tartozik, amelynek kártékonyságával mindenki tisztában van. Igazán hatékony „biológiai fegyvert” még nem sikerült találni ellene, bár Csehországban értek el eredményeket intenzív csukatelepítéssel, a hazai tógazdasági gyakorlatban pedig a harcsa kihelyezésével lehet gátat szabni a törpeinváziónak.

Néhány éve kezd elterjedni hazákban a csapdázásos technológia, aminek segítségével sok száz mázsa kártevőtől sikerült megszabadulni. Ebben az esetben annak lehetünk tanúi, hogy az ember lépett fel a törpeharcsa fő ellenségeként. A történelemből tudjuk, hogy amennyiben megfelelő anyagi érdek húzódik a háttérben, igen hatékonyan képesek vagyunk kipusztítani bármelyik élőlényt. Jelen esetben az anyagi csábítás relatíve kis mértéke jelenti a kiutat a törpeharcsák számára.

Igazán eredményesen tudja felvenni viszont a harcot a törpeharcsa-herpeszvírus nevű betegség, amelynek köszönhetően néhány vízről teljesen eltűnt a törpe-veszedelem. Szépséghibája a kórnak, hogy a harcsát is megtámadja, de közel sem okoz nála akkora pusztítást, mint amerikai rokonánál. Elképzelhető, hogy érdemes lenne pénzt fektetni a vírus izolálására és felhasználására, de ugyanakkor óriási kockázatot is jelentene egy ilyen kórokozó vizeinkre való rászabadítása. (Ausztráliában megpróbálkoztak a myxomatózis nevű nyúlbetegség elterjesztésével az üregi nyulak kiirtásának céljából. A kór hatalmas pusztítást okozott a nyulak közt, de korántsem akkorát, amely megoldotta volna a problémát, időközben pedig megjelentek a betegséggel szemben ellenálló állományok, azaz nem hozott teljes sikert a kísérlet.)

Az ezüstkárászhoz hasonlóan a törpeharcsa sem tud minden vizünkön elszaporodni, ezért véleményünk szerint közelebb kerülhetnénk a megoldáshoz olyan vizsgálatok elvégzésével, amelyek során a törpeharcsamentes, illetve erősen fertőzött vizek vízminőségi paramétereit hasonlítnánk össze, és amelyek eredményeként kiderülhetnének azok a törvényszerűségek, amelyek megkülönböztetik egymástól az áldozatul esett és a rezisztens vizeket.

 

A szivárványos pisztráng (Oncorhynchus mykiss)

 

Eredeti előfordulási területét a Csendes-óceán észak-amerikai partvidéke, illetve a Sziklás-hegységtől nyugatra levő édesvizek képezik. Széles alkalmazkodóképességű hal, a fajon belül több alaktani és biológiai szempontból eltérő változata létezik. Az egész világon elterjedt, az édesvízi haltermelés egyik fő alanya. A 19. század végén kerültek be az első példányai Magyarországra, kezdetben pisztrángos gazdaságok hala volt, azonban hamarosan kikerült a természetes vizekbe. Az őshonos sebes pisztránggal szemben viszont nem képes természetes körülmények között szaporodni (bár a környezeti feltételek romlása miatt az előbbi sem nagyon), viszont a víz hőmérsékletének és oxigéntartalmának ingadozásait szélesebb tartományban tudja elviselni. Jelenléte komoly veszélyt jelent a sebes pisztrángok állományára, hiszen egyrészt majdnem azonosak a táplálékkal és élőhellyel szemben tanúsított igényei, másrészt a pisztrángos gazdaságok igénytelenebb volta miatt előnyben részesítik és nagyobb mennyiségben, kedvezőbb áron állítják elő, mint a sebes pisztrángot, harmadrészt a horgászok többsége nem tesz különbséget szivárványos és sebes között, egyszerűen csak pisztrángként kezeli őket.

 

 

A feketesügér (Micropterus salmoides Lacépede)

1904-ben hozták be az első feketesügéreket Észak-Amerikából, ahol a horgászok első számú kedvence, a legfontosabb célhal, amelyre egész iparág épült: elképesztő mennyiségű műcsalit, módszert, technikát fejlesztettek ki az elejtésére. Magyarországi importját is valószínűleg várható sportértéke és ízletes húsa indokolta.

Nálunk nem tett szert olyan népszerűségre, mint hazájában, és mára megállapíthatjuk, hogy szerencsére nem is tudott olyan mértékben elterjedni, hogy érezhető kárt okozzon az őshonos élővilágban. Egyébként jellemzően a „csukás”, áttetsző vizű, növényzettel benőtt vizekben (kavicsbányák, tőzeggödrök, csatornák), valamint a melegvíz-befolyás által táplált tavakban (erőművek hűtőtavai) találhatók meg nagyobb állományaik. Táplálékát elsősorban rovarok, férgek, halak és békalárvák alkotják, vagyis leginkább a csukának és a csapósügérnek jelent konkurenciát. Megfigyelhető egyébként, hogy a mi sügérünk állományait negatívan befolyásolja a megjelenése. A manapság jelentősebb feketesügér-állománnyal rendelkező vizekben (főként bányatavakban) rendszerint szép csapósügér-populáció élt az amerikai rokon megjelenése előtt.

Elterjedésének további gátja nem túl rejtőzködő életmódja, gyanútlan viselkedése, aminek következtében egyes horgászmódszerekkel hamar megtizedelhető az állománya.

A feketesügér betelepítése (legalábbis eddigi szerény ismereteink szerint), viszonylag szűk elterjedési területe miatt nem okozott különösebb katasztrófát, viszont azokban a vizekben, ahol jelen van, jelentős változást idézett elő a fajok szerkezetében. Nagyobb mennyiségű megjelenése súlyos károkat okozhatna az őshonos állat-együttesekben, ezért úgy érzem, hogy mindannyian nyugodtabbak alhatnánk, ha teljesen eltűnne vizeinkből.

 

 

A naphal (Lepomis gibbosus)

A feketesügér legközelebbi, hazánkban is előforduló rokona. A 20. század elején díszhalként jutott Európába, azonban megszökött egyedei hamarosan birtokba vették az egész kontinenst. Próbálkoztak tógazdasági nevelésével is, kevés sikerrel, ugyanis őshazájában is csak 25 cm a maximális testmérete, nálunk a 15 cm-nél nagyobb is ritkaságnak számít.

A naphal környezettel szembeni igénye viszonylag pontosan körülírható: az áttetsző, csendes, vízinövényben gazdag, kevésbé iszapos aljzatú vizeket kedveli, azoknak is jellemzően a part menti zónáját foglalja el. A hímek itt őrizgetik fészküket, ami valójában nem más, mint egy kitisztított folt a vízfenéken. Évente kétszer is ívnak, viszonylag kis számú ikrát raknak, amelyeket a hím őriz.

Mivel folyamatosan a part közelében tartózkodnak, az ebben a zónában ívó halak ikráira és frissen kikelt ivadékaira jelentenek veszélyt. E tulajdonságát viszonylag hamar felismerték, már a múlt század eleje óta veszélyes ikrapusztítóként emlegették. Szerencsére speciális környezeti igényei, valamint óvatlan életmódja miatt nem képes inváziószerű szaporodásra, bár egyes, nagytestű ragadozóktól mentes vízterekben időszakosan uralkodó állományai alakulhatnak ki. A ragadozók, elsősorban a csuka, szívesen fogyasztják, csalihalként is beválik.